Délelőtti program

Láng Orsolya: Ház, délután

Láng Orsolya költészetének lassan kibontakozó recepcióját figyelve nem meglepő, hogy a PRAE Kiadó gondozásában, még 2024 elején publikált kötetről csekély számú recenziót találtam (Lázár Kinga, „hiszen a kényelem logikája egy”, Helikon 2024/16.; Visy Beatrix, Figurák vitrinben, Élet és Irodalom 2024/24.), kevés moly.hu-s bejegyzést, szakmai díjak sem igen emelik ki a Ház, délutánt – s jómagam is későn írok róla. Ezen értelmezéstörténeti állapot hátteréhez hozzájárulhat, hogy a könyv szokatlan koncepcióval dolgozik, ami a tematikusan olvasó, koncept-kötetekre fókuszáló kritika számára nehezen megközelíthető, azonban a hagyományos kapaszkodók hiánya ellenére is markáns líraélményt nyújt, ezen tulajdonságaiban pedig leginkább Szabó Marcell No Room (Materialista vigasztalások) című verseskönyve mellett tudnám elhelyezni a közelmúlt líratermésében.

De vajon mi lenne az adekvát kifejezés a Ház, délután építkezésére, amennyiben a kötet nem húz ciklushatárokat, nincs tematikus megkötése, mégsem mondhatjuk átgondolatlannak szerveződését? A lineárisan olvasott kötet befogadói élménye leginkább egy operatőri megoldáshoz hasonlítható, a dolly zoomhoz, zollyhoz, kontra-zoomhoz, vario-fahrthoz, Vertigo-effektushoz – utóbbi névadásból rá lehet jönni, hogy Hitchcock pszichothrillerében használta elsőként. E technikai megoldás lényege, hogy míg a kép fókuszában lévő témára közelítünk, addig a kamerával folyamatosan távolodunk, amely egyszerre adja a közeledés és a távolodás, a fókuszáltság és az elmosódás, az illúziókeltés és az illúziók lerombolásának látszatát. Ahogy a Ház, délutánban is, ha akarom, akkor a mű állandó, koncepciózus vállalása az otthonra találás, az otthonosságérzés, a haza megírása. Ebben megerősíthet minket a borítón található kép is, amelyen térköveken álló lábak próbálnak ,,gyökeret verni” a földbe a mindent túlélő, mesterséges talajban tartott, cserepes kaktuszokhoz hasonlóan. Ha akarom, akkor a Ház, délután az állandó, lassú, nyugodt változás kötete. Ebben az értelemben a második Láng-verseskötet, a Személyes okok recepciójában Mohácsi Balázs által ,,motivikus füzérek”-nek nevezett építkezés köszön vissza. (Mohácsi Balázs, A személyesség sárkánya, Jelenkor 2022/5., 596.) Ezen kettős kötetkoncepció adja az olvasás itt és mostjában a rácsodálkozásélményt, hisz az eltérő gondolatisággal működő szövegek között is asszociációkat teremt, azonban megnehezíti a fix pontokat kereső kritikai beszédmódot. Ezekből kiindulva hét nagyobb, gondolatilag koherens részre osztottam a könyvet, melyekben a kötetben megfigyelhető folyamatos változás azonos irányt mutat. 

A kollektív tapasztalatoktól az egyéni életút felé közeledés tartja össze az első verseket (A siker titkától a Melankóliáig), az anyagi-gondolati, illetve a valóságos-imaginatív síkok közötti ingázás a második szakaszt (Mintha hályog – Átvilágítás). A Ház, délután ezen egységeit olvasva tisztázódott számomra, hogy milyen folytonosság és szelekció ment végbe a Láng-költészetben a 2016-ban megjelent első versgyűjtemény óta. A Bordaköz szójátékokkal, zeneiséggel kísérletező formanyelve a múlté, ahogy a Személyes okok ciklusrendszere is. Ehhez képest továbböröklődött a prózai hagyomány kijelölése (többek között számos, a felvilágosodás korára utaló részt találhatunk), a francia kultúrára történő reflektálás, az emlékversek hagyománya (amelyek az új kötetben a motivikus egységek közötti váltást indítják el), valamint az ekphraszisz műfaja egy olyasfajta csavarral, amelyben a versbeszélő egyszerre írja le a látványt és a látást közvetítő médiumot – mely líranyelv visszamutat a Bordaköz kötet Éjszaka az üvegvárosban című versére. Az eddig felsorolt, az életműből kiforrott megszólalásmódot jól szemlélteti a Trintignant-ok a villamoson című vers.

A szövegben megjelenő francia színészt a beszélő képzelete állítja elő, amikor egy villamosúton a Szerelem című Haneke-film idős szereplőjét véli felfedezni két útitársában is, ráadásul egy férfiban és egy nőben. A vers nemcsak a hasonló testek véletlenszerű találkozásának koincidenciájára reflektál, hanem arra a kettősségre is, hogy ezt a koincidenciát egyszerre teszi lehetővé az öregedés egyedi arcvonásokat elmosó, nemtelenné, a világ dolgai iránt pedig közömbössé tevő hatása (,,az idősödő színészre emlékeztetett, / abból a korszakából, amikor már / nem a tenyérbemászó igyekezet rí le / minden gesztusáról, / nem a szépfiú, / aki meg akar felelni, hanem a szép ember, / aki megfelel”), valamint a beszélő vágya a saját identitásának, gondolatainak, fantáziáinak szabad megélésére egy, az otthonostól eltérő, idegennek ható, átmeneti térben (,,ez egy ilyen vonal, itt nem hányják le / az ember cipőjét, nem ordítják az arcába, / hogy tetves vagy leszbi, nem ül szarba / a bársonyhuzatú széken. jobb környék. / elitista, mint a francia filmek.”) A szöveg kontextusához hozzátartozik, hogy ,,a Szerelem / című filmből ismert öregember” – amennyiben a karakterével azonosítjuk a verscímben egyébként saját nevén szólított színészt, mely identitásjáték szintén megérne egy bekezdést –, a feleségén elkövetett brutális tette utáni továbbélésének vagy öngyilkosságának lehetősége csak sejtetve van a film végén, ezáltal bizonytalanságban hagyva a nézőt. Mintha az elit, budai villamosvonal és az otthonos, megvetéssel szembesítő térhasználat, illetve a beszélő és az általa leírt világban megjelenő emberek identitásának kettősségén túl a vers a filmzárlat hatásának szövegbe való bevonódására is reflektálna, s ráadásul a koincidenciát, a beszélőben történő képzelgést is motiválttá tenné, hisz mindannyian ismerjük
a moziból való hazautak filmszerűségét. Így érthető tehát a Láng-költészetben működtetett ekphraszisztechnika, amelyben egyszerre jelenik meg a leírás tárgya és annak médiuma. A Ház, délutánban – a korábbi kötetekhez hasonlóan – a képzőművészet és a film (Melankólia – Lars von Trier: Melankólia; Damiel és Cassiel – Wim Wenders: Berlin felett az ég; Mauvais Sang – Leos Carax: Mauvais Sang; Sorok egy természetfilm narrátorához) válik többször versbe íródó médiummá. 

A harmadik szakaszban megjelenik a ház, s ezzel együtt az illúzióvesztés az álomból valóságra ébredésről (Januári reggel, Zwischenmenschlichen Beziehungen), a gyerekkorról (illúziók tárháza), a párkapcsolatokról (bántások, Visszaépítés), a hazáról (Oda-vissza), a perspektívaváltás okozta megértésről (A felvilágosítás, Távcső). 

A ház után következnek a délután szövegei (a negyedik rész tehát: Visszatérők, Összefolyók, Valahol), majd alig észrevehetően összekapcsolódnak a ház és a délután alaptónusai az Egy kirakatban lakunk Hervay-emlékverstől a Ház, délután című líráig (ötödik szakasz). Ez az alig észrevehető, lassú változás nemcsak a szövegek között, hanem szövegeken belül is megfigyelhető. Az e szakaszban található Délelőtti programnak már címében is megjelenik az az elegáns humor, illetve a finoman, hétköznapok szintjén megtapasztalható időmúlás – utóbbi e szakaszban válik különösen hangsúlyossá. A címben található program szó ugyanis egyszerre utal a mosógép-beállításokra, valamint az időérzékelés sebességét gyorsítani kívánó tervezett eseményekre. Az otthon ebben a kontextusban a tétlenség elkerülése miatt végzett házimunka helyszínévé válik (,,berakok egy mosást, azzal is telik az idő / és úgy érzem, legalább én sem ülök tétlenül, / amíg azt várom, hogy Kissné válaszoljon”).

Az idézetben szereplő Kissné a versbeszélő kollégája, aki segít neki egy elrontott munkaügyet helyrehozni. A szöveg a levelezés folyamatát írja le, miközben a lírai énben felmerülnek a Kissné magánéletére vonatkozó kérdések: ha a vezetéknévből kikövetkeztethetően van férje, akkor miért válaszol neki éjfélkor vagy ünnepnapokon is, vajon a nem hivatalos megszólítás érthető-e Kissné baráti gesztusaként stb. A két szereplő közti párbeszéd virtuális jellege, valamint formalitása miatt a beszélőben egy olyan kép alakul ki Kissnéről, hogy mindezt ,,nem figyelmességből teszi, a rendszeren belüli / problémák megoldására korlátozódik a figyelme / Kissné bürokrata”. A lírai én tehát nem tudja segítségnyújtásként felfogni kollégája tevékenységét a személyes jelenlét hiánya miatt. Így a levelezés aktusa és a Kissnén gondolkodás tulajdonképpen az időtöltés, a kognitív torzítás és az idő mesterséges felgyorsításának egy formája, ami a mosógép centrifugális hatásához hasonlóan a körkörös mozgás után kitisztult ruhákat és letisztult gondolatokat eredményez, még ha a Délelőtti program esetében ez a bürokrata címke is. 

Vagyis az alkotások és a koncepció együttes bravúrja, hogy a házba érkezés eseménye nem jár együtt a megérkezettség élményével, hisz ezután – a kötet első két motivikusan összefüggő egységéhez hasonlóan – következnek az átmeneti terekkel dolgozó versek, viszont ezúttal a hátrahagyás, hátrafelé tekintés pozíciójából (hatodik szakasz). Gondolhatunk itt egy Kabai Lóránt-emlékversre (,,eltűnt”), a szárazföld megnyugtató látványának hátrahagyására (Megfejtések), vagy épp a szenvedés és az ezzel összefüggő szenvedő szerkezetek kibeszélésére a Szenvedőben. Utóbbi alkotás kötetbe helyezését elhibázott döntésnek érzékeltem, ugyanis megbontja a sűrű, prózaszerű versmondatokból építkező versek sorát, amelyek elmélyült, de lendületes olvasási aktivitást kívánnak meg. A Szenvedő ehelyett a gondolatfolyam megakasztásaként szolgáló zárójelezéssel, ragozási (azaz szótörési) paradigmákon való évődéssel, valamint szimbólumokkal játszik, ami önmagában izgalmas, de a kötet versnyelvi következetességét gyengíti. E szakasz annál sikerültebb és a kötetegészre általános módon is jellemző eljárása jelenik meg A magatartásfelügyelő jelentése című műben. Vas Máté emlékeztet arra, hogy Ház, délutánban a tárgy–ember kapcsolat nem az ekphrasziszokban hagyományos, manifesztumszerű tárgykezelést jelenti: ,,Az Apró balladák képeiben pedig nem egy tárgy elevenedik meg, hanem épp fordítva” (Vas Máté, 2024 magyar KULTkönyvei, KULTer.hu, 2025. január 15.) – amit már a Villon-inverziós címadás is előrevetít. A magatartásfelügyelő jelentése című mű szintúgy a manifesztálódást, pontosabban a verstémává válást problematizálja.

A szövegkezdés megszólító beszédmódja egy párkapcsolati szakításverset anticipál (,,Egyik nap végigjártam néhány illatszerboltot, / kerestem azt a tégelyt, amiről / behunyt szemmel rád ismerhetek. / Egy idő után émelygés fogott el. / Az illatod nem találtam, de úgy léptem ki / a körúti szmogba, hogy soha még ilyen frissnek / nem éreztem levegőt.”), csakhogy a beszélő ezután elodázza a tanulság levonását, a logikus módon következő személyes, önboncolgató epizódot, ehelyett azzal
az utalásrendszerrel akar, illetve épp nem akar foglalkozni, amely előhívta a személyes emléket: ,,Mióta eldöntöttem, hogy nem törődöm vele, / az utalásháló mintha még agresszívebb volna. / Helyszínek, elhangzott mondatok: / mindegyik alapanyag akar lenni.” A részletben felfigyelhetünk egy Lángnál gyakori poétikai technikára, valamint az ezzel együttjáró finom, intertextuális humorra. Az utolsó tagmondat a szórend által gyerekdalokat és mondókákat (Aki dudás akar lenni, Tekeredik a kígyó) idéz meg, s ezáltal asszociatív módon átköt a következő versmondatra (,,Már az iskolában is idegesített, ha valaki / úgy jelentkezett, hogy majd’ kiesett a padból”) – érdemes felfigyelni olyan nüanszokra, minthogy a kiesés konstatálása mellett grammatikailag is kiesik a tagadószó (értsd: majd’ ~ majdnem), ezáltal mintha a beszélő lezserségére, padból való ki nem esésére mutatna rá a részlet a szórövidítéssel. A beszélő végül Midász király történetének allegorizálásával akadályozza meg a verstémák előrenyomulását, és ad magyarázatot a szakításvers meg nem írására. Midásznak a transzcendenciával való találkozása után minden, ami kezébe került, arannyá változott, s így élhetetlen életet élt, például nem tudott önállóan enni. A lírai én ebből tanulva újból megszólítja a vers elején megidézett másikat, s fogadkozik: ,,Többé nem nyúlok hozzád – ígértem, / hogy életem szerves része maradhass.” Ez különösen nagy ígéret egy olyan verseskötet beszélőjétől, aki a folyamatos, lassú változást vitte színre, így nemcsak a megidézett másik emlékét tartja távol a költészet emlékformáló, tárgyiasító erejétől, hanem a költészetet is elválasztja az élettől, az élettelitől. Viszont, ha a másik nem szólal meg a versben, csupán illatszerek, tárgyak elevenítik fel az emlékét, akkor a vers megírásának ténye nem pont az ígéret be nem tartása? Továbbá a versírás aktusa elkerülhetetlenül jár együtt a saját élet elvesztésével? A Láng-vers válasza utóbbi kérdésre igenlő, azonban e költészet- és nyelvfilozófiai hagyományt nem újramondja a lant letevésének pátoszos gesztusával, hanem épp az (illat általi) ihletődés romantikus pillanatát megakasztó önvizsgálatra szólítja fel magát a magatartásfelügyelő ebben a jelentésben, amelynek paradox módon legjobb, legaddiktívebb módszere szerinte a költészet lehet (,,Járkálok, nézelődöm és felelevenítek. / Semmi tárgyiasítás, semmi örökítés. / De hogy a gondolatok mit lerendeznek / ezen az elvonón!”). Innen nézve igazán meglepő, hogy a kötetet lezáró, hetedik egység nemcsak az otthonosság érzetét keltő tájaktól, élethelyzetektől távolodik el, hanem a végig működtetett versbeszédtől is, hisz egy prózába szedett szöveg a zárja a Ház, délutánt (Már három napja). 

Az a korábbi Láng-kötetekben is nyilvánvaló volt, hogy ez a versnyelv egy olyan metareflektív szövegfolyamként olvasható/olvasandó, amelyben a leírás tárgya, annak közvetítő médiuma, illetve maga a beszélő is a versek részévé válik. Azonban a Ház, délután minden eddigi verseskönyvnél jobban eltolódik a leírás tárgyának és a leírást megakasztó-előrevivő, pontatlanító-pontosító médiumra történő reflektálás irányába. Ebből a szemszögből érthető meg a könyv záróakkordja, hisz a képzőművészet,
a film még közvetítője tud lenni egy versben az életvilágnak, de a Láng-féle versnyelv nem akarja az ars poeticák illúziójába kergetni magát, miszerint lehetne a költészetről költői nyelven szólni. Ezáltal válik egy igazán erős ars poeticává a Már három napja, amely épp a közös pillanatok nélküli együttélést viszi színre (,,Keveset beszélünk, mert a közös nyelv langyos és ízetlen. Semleges. Mi pedig nem vagyunk azok”), így a házbeli történéseket egyszerre vonatkoztathatjuk két frissen összeköltözött ember kapcsolatának, a kisebbségi nyelvhasználói tapasztalatnak a leírására, illetve a próza és a líra viszonyára. 

Láng Orsolya Ház, délután című kötete vélhetően azért nem került be az irodalmi közbeszéd és szakkritika középpontjába, mert egyrészt túlságosan életközeli, életszerű, s ezt a megállapítást alátámasztani lehetetlen, másrészt mert koncepció- és szövegszinten is a változás könyve, így a kritikus vagy ráközelít a részletekre, vagy egy generalizáló, strukturalista elemzésbe bocsátkozik, melyben a kötet változási folyamatát próbálja rekonstruálni – mindkettő szükségszerűen pontatlanságokat eredményez. A Ház, délután egy finom, bravúros poétikai megoldásokkal, elegáns, rejtőzködő humorral és szokatlan, dolly-zoom-szerű kötetkompozícióval operáló, jól sikerült verseskönyv, amely olvasókra vár. Bár vannak benne szociális, kisebbségi, identitáspolitikai szempontból (is) erős szövegek, de nincsenek benne hangzatos állásfoglalások, emiatt vélhetően nem lesznek róla körkérdések, viták. Persze a szerző sem követel magának helyet a médiareprezentációs felületeken, így a kiadó marketingeseinek sem lehet könnyű dolga. A Ház, délután kevésbé illeszkedik az ,,irodalmi’’ diskurzus jelenlegi fősodorbeli érdeklődésébe, de hátha ez csak a délelőtti program.

Láng Orsolya: Ház, délután, PRAE, Budapest, 2024.

(Megjelent az Alföld 2025/6-os számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Tillmann Hanna grafikája.)